::: Hét könyv almenü választás :::
INKLINGS avagy Hogyan találkozott Zsákos Bilbó Aslannal? - Írta Miklya Luzsányi Mónika
A megfilmesítés előtt a “Gyűrűk Ura” köteteit Magyarországon igen kevesen ismerték, hasonlóan a “Narnia Krónikájá”-hoz. A kritikák, rencenziók, elemzések bizonnyal rendre összevetik majd a két filmet, talán a műveket is, de azt kevesen tudják, hogy Narnia törpéi, faunjai, griffjei Zsákos Bilbó hobbitüregébol bújtak elő, s hogy a két szerző sokáig jó barátságban volt egymással.
J. R. R. Tolkien 1926. május 11.-én az oxfordi egyetem angol tanszékén tartott ülésén egy nagydarab, gyűrött figurára lett figyelmes: egy új kollégára, Clive Staples Lewisra, kit barátai haláláig csak Jacknek hívtak. Lewis középkori angol irodalmat adott elő a Magdalen Collage-ban, s kutatói ösztöndíjasként bent is lakott az egyetem épületében. Tolkien professzornak első látásra nem tetszett ez a nagy hangú, megtermett ember, ki fittyet hányt arra, hogyan is kellene egy tutornak viselkednie. Lewis hangja betöltötte a folyóst, pergo 'r'-reitől zengett az eloadóterem, s a legjobb szabású öltöny is úgy állt rajta, mintha csak vasalatlan flanel nadrágját vette volna fel.
De Lewis számára sem tűnt túl megnyerőnek Tolkien.
“Sápadt, sima, könnyű beszédű kis ember, elég lesz neki egy-két orrba verés”– az ifjú tutor naplójában így jegyezte fel első benyomásait Tolkien professzorról. Ám hamarosan kiderült Tolkien és Lewis gondolkodása, sorsa oly sok azonosságot mutat, hogy a barátságuk elkerülhetetlen.
Az árvaság meghatározta mindkettejük életét. Tolkien négy évesen veszítette el az édesapját, s még nem töltötte be a kilencet, amikor teljes árvaságra jutott. Lewis tíz éves korában, édesanyja halálával, gyakorlatilag apját is elveszítette. Albert Lewis ugyan több mint húsz évvel élte túl feleségét, ám gyermekei számára nem tudott többé lelki támaszt jelenteni, mivel depresszióját alkoholizmusba fojtotta. Gyermekként Lewis komolyan hitt abban, hogy Isten mindenható, s anyja halálakor mániákusan imádkozott csodáért. Ám Flora Lewis nem támadt fel, s ezzel Jack gyermeki hite is megrendült.
Lewis és Tolkien gyermekkorában ugyanazokért a művekért rajongott: az Arthur mondakör, George MacDonald tündérmeséi, de legfőbbképpen a germán regék, mindkét fiút ámulattal töltötték el. Lewis alig tíz évesen el is kezdett írni egy klasszikus eposzt Lokiról, a germán hitvilág gonosz istenérol, Tolkient pedig Fafnir, a nibelungok kincsét őrző sárkány képe ragadta meg.
“Rettentően vágytam a sárkányok után. Persze gyenge kis testem nem szívesen látta volna őket a szomszédságunkban. De az a világ, amelyikben akár csak képzeletben is Fafnir létezhet, veszélyei ellenére is mindennél gazdagabb, és gyönyörűbb volt számomra” – írta jóval később egy barátjának. Ez a vonzódás olyan erős volt, hogy maga is elkezdett írni egy sárkányokról szóló történetet, amit sohasem fejezett be.
Lewis viszont sokáig építgette kiterjedt fantázia birodalmát, melyet Dobozföldének nevezett. Bár a történetek szereplői (Lewis szavaival élve) “ruhás, beszélő állatok” voltak, a “Dobozföldi Krónika” mégis tudományos mű volt és nem mese. Dobozfölde történelme, geográfiája, népeinek sajátosságai, nyelve jobban érdekelte a gyerek Lewist, mint a csodák vagy a varázslat. Évekig dolgozott a “Dobozföldi Krónikán”, de később érdeklődése a klasszikus irodalom irányába fordult. Lewis úgy vélte életében már soha nem tér már vissza a ruhás állatok ideje, ezért apja halálakor családi házuk kertjében szabályos szertartás keretében el is temette azokat a relikviákat, amelyek Dobozföldéhez kötődtek. A régi otthonból csak néhány bútordarabot vitt magával oxfordi lakásába, köztük egy ruhásszekrényt, amely a gyerekszobájában állt valamikor.
Első találkozásukkor, 1926-ban még egyikőjük sem tudta kiheverni a világháború okozta sokkot. Amikor a háború után visszatértek Oxfordba (Tolkien tanársegédként, Lewis pedig mint első éves hallgató) mintha légüres térbe kerültek volna mindketten. Barátaikat elvette a háború, klubjaik, ahová szabad idejükben jártak feloszlottak, régi társaságukból nem maradt senki, akivel megoszthatták volna gondolataikat. Ez a magányosságérzés nem volt ismeretlen Lewis számára: anyja halálakor már átélte ugyanezt. Akkor megrendült a hite, most a háború értelmetlenségét látva eljutott az istentagadásig. Tolkient viszont ugyanezek az élmények (háború, barátok elvesztése) egyre inkább megerősítették római katolikus hitében.
A kezdeti távolságtartást már a legelső komolyabb beszélgetés feloldotta, hiszen kiderült mindketten rajonganak az óizlandi sagákért. Tolkien azon melegében meg is hívta Lewist abba a kis klubba, melyet akkoriban alapított egyetemi oktató kollégáinak. A coalbitterek avagy szénharapók, ahogy magukat nevezték, óizlandi regéket olvastak fel egymásnak eredeti nyelven. Az óskandináv nyelvekben Tolkien volt a legjáratosabb, így ő vezette az esteket, s a klub működése alatt elolvasták az összes skandináv sagát.
“Azok a boldog üldögélések – írta Lewis ezekről a találkozókról később – amikor papucsos lábunkat a tűz felé nyújtjuk, italunk a kezünk ügyében, és a világ, meg ami még azon túl is van kinyílik beszélgetéseink során! Senki sem felelős a másikért, mind szabad emberek és egyenrangúak vagyunk, mintha csak egyetlen órája találkoztunk volna össze, és mégis az érzések évek óta összeolvasztanak minket.”
Ám függetlenség-, a szabadságtudat ellenére Tolkien határozott felelőséget érzett fiatalabb kollégájáért. Kifejezetten bántotta Lewis istentagadása, s nagy, közös sétáik során nem egyszer felhozta az Istennel, a szentséggel való viszonyt. Lewis ekkoriban a hegeli filozófia hatására leginkább az emberi tudattól függetlenül létező Abszolútumban hitt, s el sem tudta képzelni, mi köze lehetne neki azokhoz az eseményekhez, amelyek kétezer évvel ezelőtt Jeruzsálemben játszódtak le.
Egy ilyen késő éjszakába nyúló beszélgetés során Tolkien felvetette, hogyha a skandináv mítoszok meghaló, majd feltámadó isteneinek sorsa mindig erősen hat Lewisra, akkor miért áll ellen olyan makacsul a kereszténység Istenének. A kérdés nem hagyta többé nyugton Lewist, s lassan be kellett látnia: ellenállásának legfőbb oka az, hogy valójában nem akarja elfogadni Isten hatalmát az élete fölött.
Lewis kisgyermekkorától mindennél jobban vágyott arra, hogy ne avatkozzanak bele a dolgaiba. Az angol hegeliánusok az Abszolútumot személytelennek tartották, így Lewis nyugodtan beszélhetett akár vallási értelemben is Abszolútumról, nem fenyegette az a veszély, hogy valódi kapcsolatba kell kerülnie vele.
Ebben az időszakban éppen az öröm problematikájával foglakozott. Ez a kérdés gyerekkora óta érdekelte, s az örömöt, mint kielégítetlen vágyat definiálta, mely kívánatosabb a kielégülésnél. Most azonban rá kellett jönnie, hogy a vágyódás valójában nem önmagára irányul, hanem magára a tárgyra. Eszébe jutottak élete legboldogabb pillanatai, amikor gyermekkorában kitárt szárnyú kabáttal futott az esőben, vagy amikor Homérosz sorait olvassa, mindig ugyanaz az érzés fogja el: a féktelen öröm és iszonyat, mint mikor barátjával hullámfürdőzött a donegali öbölben. A smaragdzöld, emeletmagas hullámok fülsiketítő zajjal közeledtek felé, érezte, ellepik, tajtékuk közé kapják, s mint egy tollpihét, úgy ragadják el. Tudta, hogy nincs menekvés, a tenger, a víz, a hullámverés ezerszer erősebb nála, s ő nem tehetett mást, átadta magát a tajtékzó haboknak, rántsák a mélybe, aztán emeljék fel újra meg újra. Ekkor értette meg, hogy eddigi élete során sokkal inkább vágyott arra, hogy elkerülje a fájdalmat, minthogy a valódi Örömöt megtalálja.
“A rókát kieresztették a hegeli erdőből – írja az “Öröm vonzásában” című művében a megtérése előtti időszakról – s most már a nyílt mezőn futott, sárosan, kimerülten, ebekkel a sarkában. Ekkor már csaknem mindenki (valamilyen módon) az üldözőkhöz csatlakozott: Platon, Dante, MacDonald, Herbert, Tolkien, Dyson és maga az Öröm is.”
Platon, Dante, MaCdonald, Herbert – Lewis kedvenc szerzői voltak. Platont és Dantét még középiskolás korában ismerte meg, Platon művei, Dante “Isten színjáték”-a élete végig elkísérte. Hasonló volt a viszonya George MacDonald: Phantastes című könyvével is, amely valójában nem más, mint egy allegorikus mese az igaz út keresésérol. MacDonald, ki anglikán lelkész volt, mélységesen hitt abban, hogy az emberi képzelet olyan archetipikus képeket és igazságokat őriz, amelyek a Teremtő Istentől származnak. George Herbert, a XVI-XVII. század fordulóján élt lelkipásztor verseiben azt találta meg, amit más szerzőnél soha. Lewis szerint Herbert pontosan abban a minőségben ragadta meg az életet, ahogyan nap mint nap megéljük: bukásokkal, hitharcokkal, vesztes és győztes csatákkal önmagunkkal szemben. Amikor Lewis beledöbbent abba, hogy kedvenc írói majdnem mindannyian keresztények, egy könnyed érvvel még le tudta rázni magáról a problémát:
“A keresztények tévednek ugyan, a többiek viszont unalmasak” – nyugtatta magát, ám hamarosan észre kellett vennie, hogy barátai is mind a másik oldalra álltak. Tolkien és Dyson már ismeretségük első pillanataitól elvi vitába szállt vele az Abszolútum mibenlétét illetően. Ám nem csak az Öröm, mesterei és barátai esküdtek össze ellene, hanem a józan ész is.
Lewis racionális gondolkodását az ír protestánsból ateistává lett William Kirkpatrick professzor alapozta meg, ki tanítványainak a legkisebb csúsztatásokat, logikai bukfenceket sem engedte meg. A kamasz Lewist, ki magántanítványa volt néhány évig, legkedvesebb tanítványai közé sorolta, akinél a széleskörű műveltség kristály tiszta logikával párosult, s aki képes volt a legszebb epikai műveket is a sebészorvos pontosságával boncolgatni. Lewis számára a racionális gondolkodás lételemmé vált, így nem tehette meg, hogy a Jézus-kérdést leseperje az asztalról.
“Egyszer csak megjelenik egy ember – írja később erről a témáról – , s úgy beszél, mintha Isten volna. Azt állítja, megbocsátja a bűnöket. Azt mondja, mindig is létezett. Az ígéri, hogy az idők végeztével visszajön megítélni a világot. … És itt, ezen a ponton választanunk kell. Nem mondhatjuk, hogy kész vagyok elfogadni Jézust, mint erkölcstanítót, mint nagy gondolkodót, de azt nem, hogy Istennek tartja magát. Választanunk kell, mert az az ember, aki ilyeneket állít, vagy megveszekedett bolond (és akkor milyen tanító), vagy maga az Isten Fia. Kikiálthatjuk bolondnak, leköphetjük, sot meg is ölhetjük, mint gonosz lelket. De ha elismerjük tanításai igazságát, nincs más lehetőségünk: le kell borulnunk a lába elé, hogy Istenünknek valljuk.”
Lewis számára ekkor már világossá vált, hogy Isten maga az Ész. De azt nem tudhatta, hogyha megadja magát neki, ésszerűen bánik-e majd vele. Érezte, hogy alkudozásnak, vitának helye nincs, Isten feltétel nélküli megadást kívánt tőle, gondolkodás nélküli ugrást a sötétbe.
“Követelése még csak nem is így szólt: Mindent vagy semmit. A követelés egyszerűen így hangzott: “Mindent.” Elképzelhetnek a szobámban a Magdalen Collage-ban: éjszakáról éjszakára, valahányszor egy pillantra is abba hagytam a munkát mindig ezt a kitartó, kérlelhetetlen közeledését éreztem Annak, akivel annyira komolyan kerültem a találkozást. Amitől legjobban féltem végül is bekövetkezett. 1929 tavaszán megadtam magam és elismertem, hogy Isten: Isten. Letérdeltem és imádkoztam. Azon az éjszakán talán én voltam a leglevertebb és legvonakodóbb megtérő bűnös egész Angliában.”
Lewisnak hosszú utat kellett megtennie, míg idáig eljutott, de barátai, s legfőbbképpen Tolkien folyamatosan mellette álltak, segítették, támogatták, ha megtorpanni látszott.
“Lewis barátsága sok mindenért kárpótol – írta naplójában ebben az időben Tolkien – állandó örömöt és megnyugvást jelent. Nagyon jót tett nekem, hogy ezzel az emberrel találkoztam. Becsületes, bátor, okos és hosszú zarándoklata után most végre visszatért a mi Urunkhoz.”
A közös klub, az esti beszélgetések , a sagák olvasására is egyre mélyítették kapcsolatukat. A colabitterek egészen a húszas évek végéig összejártak, ám az északi regék fogytával maga a klub megszűnt. Ekkor Lewis javaslatára egy új olvasókört hoztak létre, melynek tagjai mind keresztények voltak.
“A Sas és a Gyermek” avagy a “Bird & Baby” ahogy Tolkienék nevezték, egy kellemes kis kocsma volt Oxfordban. Az első világháború utáni sörhiány idején nemigen akadt a napnak olyan szaka, amikor üres asztalt lehetett volna itt találni. Ennek ellenére az egyetemi professzorok e szűk baráti köre minden héten megjelent, s az elegáns urak nyugodtan vártak, míg helyük nem akadt. Hosszú órákat töltöttek el így együtt egy-egy korsó barna sör mellett beszélgetve, vitatkozva a koraközépkori irodalomról vagy éppen az északi sagákról. Inklings-nek, tintanyalóknak (más fordításban sejtelmeseknek) nevezték magukat. Hét elején a Pub-ban, csütörtökén Lewis egyetemi lakásán jöttek össze.
Pontosan nem tudni mikor, valószínűleg a harmincas évek első éveiben egy ilyen esti összejövetelen Tolkien egy gyűrött papírlapot húzott elő. Egy javítandó dolgozatot, amelyre feljegyezte a “Babó” első sorait. A társaság elragadtatással hallgatta Zsákos Bilbó történetét, hiszen nem hallottak még Középföldéről soha, ám Lewisnak nem volt új ez a világ. Tolkien már megmutatta neki “Beren és Lúthien regéjét” és a “Szilmarilok”-at, s Lewis egy tréfás hangvételű levélben meg is kritizálta öreg barátja művét. Tolkien nem válaszolt Lewis kritikai megjegyzéseire, de alaposan átdolgozta mindkét írását.
Amikor Tolkien felolvasta az inklingeknek a “Babó” első fejezetét, Lewisban is megszületett a döntés, hogy nekilát a “Dobozföldi krónika” átdolgozásának. Ám hiába volt meg a fejében Dobozföldje világa, hiába tudta már gyakorlatilag magát a sztorit is, a “Narnia krónikájának” megszületésére még egy évtizedet várnia kellett.
Lewis a harmincas évek derekán apologetikai írásaival tűnt fel. Ő maga intellektuális úton, a tiszta ész logikáját követve jutott el Isten valóságáig, s úgy érezte, felelős azokért, akiket éppen intellektusuk gátol meg abban, hogy elfogadják a kereszténységet. Regényeiben, hitvédelmi írásaiban a a Kirkpatric professzortól tanult könyörtelen logikával fejti ki azokat a érveket, amelyek alapján a gondolkodó embernek be kell látnia, hogy Isten létezik, s jelenléte ma is megtapasztalható. Lewis malaszttól mentes, őszinte hangja, logikus érvei, gördülékeny stílusa, visszafogott, intelligens humora teljesen új jelenség volt a harmincas-, negyvenes évek kereszténységében. 1942-ben a BBC rádió is közvetítette Lewis előadássorozatát a fájdalom problematikájáról. A téma időzítése telitalálat volt, hiszen a háború sújtotta Angliában alig akadt olyan család, ahol ne vetődött volna fel a kérdés: “Miért? Miért engedi meg Isten a szenvedést?” Előadásaiban Lewis nem köntörfalazott, nem ájtatoskodott, nem adott könnyű feloldozást, hanem világosan kifejtette, majd a hétköznapi életgyakorlatra alkalmazta mindazt, amit a Biblia a bűnről, s ennek következményeiről tanít. A BBC adásai nyomán igen sokan megjegyezték C.S. Lewis nevét, de az igazi sikert a “Csurcsavar levelei”-nek megjelenése hozta. Ez a mű egy szellemes, sziporkázó humorral megírt, kegyetlenül őszinte vallomás, amely a keresztények gondolkodásának és életének visszásságait festi olvasói elé úgy, ahogyan azt egy ördög lát(hat)ja.
A “Csűrcsavar levelei” nemzetközi bestsellerré vált, de Tolkien képtelen volt feldolgozni barátja gyors sikerét. Már Lewis első apologetikai írását, “A zarándok visszaútjá”-t is éles kritikával illette:
“Ez valóban visszakozás – írta egy barátjának – Lewis nem az új ajtón lép be a kereszténységbe, hanem a régin: legalább is úgy értve, hogy visszatér gyermek-, és ifjú kora előítéleteihez, s valószínűleg újra északír protestáns lesz belőle”.
Mint ahogy Lewis protestáns hite, úgy Tolkien római katolikus hitgyakorlata is a gyermekkorában gyökerezett. Édesanyja, ki mélyen vallásos asszony volt, halála előtt nem sokkal az Birmingham Oratory rendház szomszédságába költözött, fiait a rendház iskolájába járatta, s gyámjukul Francis Morgan atyát jelölte meg. A gyermek Tolkien mérhetetlenül szerette gyámját, gyermekkorának legkedvesebb pillanatai az Oratory templomához kötötték, s hiába lakott hivatalosan egyik nagynénjénél, valódi otthonának az Oratory rendházát tekintette. Sohasem tudta megérteni a protestánsokat, az anglikánokra annyira haragudott, hogy még templomaik szépségében sem tudott gyönyörködni. Úgy érezte, megszentségtelenítik az épületet azzal, hogy nem a római katolikus liturgia szerint tisztelik bennük Istent. Tolkien egyedül üdvözítő egyháznak a római katolikus egyházat tekintette, s hogy Lewis az anglikán egyházhoz csatlakozott, hogy muveiben a protestáns dogmatika tanait hirdette, Tolkien viszonyrendszerében felért egy árulással.
Ráadásul ebben az időszakban csatlakozott az inklingekhez Charles Williams, ki újságíró volt, költő és teológus, ám irodalmi sikereit elsősorban misztikus krimijeivel érte el. Lewishoz régi barátság fűzte, de Tolkien sohasem tudta megkedvelni ezt a furcsa, nagyon nem oxfordi alakot.
A háborús években Tolkien gyakran felolvasott az inklingek körében a “Gyűrűk Urá”-ból, ennek hatására Lewisban egyre világosabban kezdett kikristályosodni Narnia szimbolikája.
A második világháború idején, a bombázások miatt vidékre telepítették ki a londoni gyerekeket, s Lewis is befogadott egy kislányokból álló csoportot. Míg a kislányok otthonában időztek, egyre csak azon tűnődött, hogyan lehetne nekik elmesélni mindazt, amit Jézus értük tett. Tudta, a prédikációnál jobban semmit sem unnak a gyerekek. Olyan könyvet akart hát írni, amilyet ő maga is szívesen olvasott volna gyerekkorában: nagy kalandokról, varázslatokról, a ruhás állatok harcairól, törpékről és óriásokról, meg persze a szépséges, de gonosz boszorkányról, aki bűvöletével rabságban tartja a teremtményeket. Egy klasszikus mesében, amely az áldozatvállalásról szól, életre akarta hívni azokat a MacDonald–i archetipikus képeket, amelyek kora gyermekségétől ott szunnyadtak fantáziája mélyén. Ekkor már határozottan tudta, mit akar, csak az indító kép hiányzott, hogy elkezdhesse a könyvet.
Egy napon az egyik kislány felfedezte a padláson azt a régi szekrényt, amely Lewis gyerekszobájában állt hajdanán, s ez az apró momentum elég volt ahhoz, hogy Lewis gondolatban átlépje Narnia kapuját
“Az oroszlán, a boszorkány és a csodálatos ruhásszekrény” kéziratát először természetesen Tolkien professzornak, majd az inklingeknek mutatta meg, akik nem voltak elragadtatva a műtől. Tolkien kifejezetten hibának tartotta a szinte allegorikus pontosságú bibliai megfeleltetéseket, eklektikusnak a különböző kultúrkörök regéiből előlépett lények sokaságát. Úgy vélte, egy olyan világ, ahol a görög faunok, kentaurok harcolnak griffekkel, boszorkányokkal, farkasokkal, és még ráadásul a télapó is megjelenik, túl sok a gyerekek számára.
Bár a “Ruhásszekrény” valószínűleg sohasem lesz olyan kultuszmű, mint a “Gyűrűk ura”, ítéletében Tolkien tévedett mégis, hiszen az 1950-es első megjelenés óta sok millió gyermek izgulta végig Lucy, Edmund, Susan és Peter kalandjait, s a karácsonykor bemutatott filmet is telt házak előtt vetítik. De már ez az ítélet jelezte: a két barát kezd eltávolodni egymástól. Hogy Tolkient Lewis protestáns hite, gyors sikerei, vagy a Williamsszel kötött barátsága bántotta igazán, sohasem fogjuk megtudni, de az bizonyos, hogy az ötvenes évekre kapcsolatuk meghidegült. A művek azonban túlélték alkotóikat, s tanúbizonyságot tesznek még ma is a barátság és a hit erejéről.
Az írónő engedélyével
ASLAN, JÚDA OROSZLÁNJA – Írta Miklya Luzsányi Mónika
“Az oroszlán, a boszorkány és csodálatos ruhásszekrény” karácsonykor került a mozikba a Walt Disney Pictures jóvoltából. Kicsit félve ültem be a terembe a gyerekeimmel, emlékezvén a Gyűrűk Ura mozifilmjére, melyből oly sok tartalmas részt kivágni. Az ispotályról, király gyógyító kezéről vagy a helytartó árulásáról szóló jelenetek természetesen nem végezték a kukában: megnézheti bárki, ha megveszi jó pénzért DVD-n a “bővitett”, rendezői változatot is.
Tehát voltak félelmei, ráadásul a fiam még a bemutató előtt letöltötte a netről a film játékverzióját: tökéletes 3D-technika, gyerekek nyakába hulló bombák, szétvert lakás, majd kardvágások, karateütések, akciósorok a javából, hitről szó sem esik, Aslan feltámadása bevágott filmjelent csupán. Azután kezembe került az egyik gyerekirodalmi lap, ahol arról olvastam, hogy ennek az izgalmas, fantasztikus regényfolyamnak ráadásul lehetséges egy keresztény olvasata is, az internetes portálokon elszórtan felütötte fejét a vita arról, hogy demokratikus jogállamban megengedhető-e a gyermekek ideológiai manipulálása a médián keresztül, tekinthető-e erőszakos térítésnek C. S. Lewis könyvének megfilmesítése.
Lewis hét kötetes meseregénye Magyarországon annak ellenére is csak a szűken vett keresztény körökben volt eddig ismert, hogy a világon már több millió gyermek és felnőtt izgulta végig Lucy, Edmund, Susan és Peter kalandjait. Ám a film, s a nyomában toluló médiaipari termékek hatására hamarosan nálunk is ismertté lesz, s egyre többször vetődik majd fel a kérdés: keresztény mű-e Nanria-krónikája, s ha igen, akkor “mennyire”.
Erre a kérdésre maga Lewis adta meg a választ egyik gyermekolvasójának írott levelében.
Magdalene College
Cambridge
1961. március 5.
Kedves Ann!
Amit Aslan értett az alatt, mikor azt mondta, meghalt, bizonyos értelemben elég egyszerű. Olvasd el a könyvsorozat egy korábbi tagját, melynek Az oroszlán a boszorkány és a csodálatos ruhásszekrény a címe, és meglátod, hogyan ölte meg őt a Fehér Boszorkány és hogyan támadt fel mégis újra. Ha elolvastad, azt hiszem, látni fogod, hogy van egy mélyebb jelentés is mindemögött. Az egész Narnia-i történet a Krisztusról szól. Felteszem magamnak a kérdést: “Tegyük fel, hogy volt egy olyan hely, mint Narnia és hogy (mint a mi világunk) elromlott, és mondjuk Jézus el akart menni oda, hogy megmentse (ahogyan a miénkkel tette), vajon mi történhetett volna?" A történetek a válaszaim.
Miután Narnia a Beszélő Állatok hazája, azt hiszem, hogy egy Beszélő Állattá változna, ahogyan itt, a Földön emberré lett. Úgy festettem le ott, mint oroszlánt, miután (1) ő az állatok királya, (2) Krisztust a Biblia úgy említi, mint “Júda oroszlánja”, (3) furcsa álmaim voltak oroszlánokkal, mikor dolgozni kezdtem a könyvön. A teljes sorozat a következőképpen néz ki:
A Varázsló unokaöccse leírja a teremtést és azt, hogyan jut be a gonosz Narniába.
Az oroszlán, a boszorkány és a csodálatos ruhásszekrény a keresztre feszítést és a feltámadást beszéli el.
A Caspian herceg az igaz vallás visszaállításáról szól a romlottság után.
A Ló és kis gazdája egy pogány ember elhívását és megtérését beszéli el.
A Utazás a tengeri cirkálón a lelki életet mutatja be.
(különösen Reepcheepben)
Az Ezüst trón a sötétség erői ellen folytatott harcról szól.
Az Utolsó ütközet az Antikrisztus eljövetelét, a világvégét, a végítéletet írja le.
Minden tiszta?
Üdvözlettel:
C. S. Lewis
Mint Lewis a fent idézett levélben maga írja “ Az oroszlán, a boszorkány és a csodálatos ruhásszekrény” exegetikai alapja Jézus váltásága, mint a legteljesebb áldozta (Zsid. 10, 6-18) , a passió és a feltámadás (Máté 27, 27. – 28, 10.), de ismervén a szerző teológiai jártasságát, következetes gondolkodását nyugodtan állíthatjuk, hogy mű minden eleme, az események fordulatai is bibliai alapozottsággal bírnak. Ezen a helyen nincs rá mód, hogy minden egyes párhuzamot végigelemezzünk, elégedjünk meg annyival, hogy megemlítünk néhány lényeges analógiát.
Az történet kezdetén a testvéreket Lucyt, Edmundot, Susant és Petert a londoni bombázások elől egy vidéki kúriába menekítik, egy olyan házba, “amit tökéletesen szinte sosem ismerhet meg az ember. Hogy miért? Mert a legaprólékosabb vizsgálódás után is marad egy-két feltáratlan helyiség, benyíló, lépcső — és nem is sorolom tovább!) A felfedező út elkezdődött. Az első néhány ajtó üres szobákba nyílt, amin egyáltalán nem lepődtek meg. Nemsokára egy olyan helyiségbe jutottak, ami inkább egy hosszú terem volt, tele ablakokkal, a falakon fegyvergyűjtemény pompázott. Egy másik szobában minden csupa zöld volt. Magányos hárfa állt a sarokban. Aztán következett három lépcső lefelé, öt felfelé, majd egy pici emeleti előszoba, aztán megint egy ajtó, ami egy erkélyre nyílt A gyerekek egymás után nyitogattak be az emeleti szobákba is, ahol hosszú polcokon vastag, régi könyvek zsúfolódtak. Némelyik terjedelmesebb volt, mint a templomokban az ősrégi Bibliák. Végül bekukucskáltak egy üres szobába, aminek egyik sarkában régi, kopott ruhásszekrényt pillantottak meg. Egyik ajtaja üvegezett volt.
"Semmi izgalmas! — sóhajtott fel Peter, és kitrappolt a szobából."
Később mindannyian rájönnek, hogy a ház legizgalmasabb pontja éppen a szekrény, hiszen az nem más, mint egy átjáró egy másik világba, amit úgy hívnak: Narnia.
Ha végigolvassuk Lewis leírását a házról, teljesen világos, hogy már itt elkezdődik a mese, hiszen a valóságban nem létezik, nem létezhet akkora ház, amit ne lehetne kiismerni, melynek minden szobája új és új titkot rejt. De nem csupán a mese logikájába illik bele ez a kép. Hiszen maga a Szentírás is egy ilyen csodálatos ház, minden könyve, minden fejezete új és új csodát rejt, s az aki nyitott szívvel olvassa megleli benne az ajtót is, amely egy másik világba vezet. Ám ebbe a világba nem lehet, csak úgy betörni, tiszta, gyermeki lélekkel kell kinyitni az ajtaját : Lucy testvérei első kísérletükkor azért nem jutottak át Narniába, mert nem hittek abban, hogy a szekrény mögött valóban létezik egy másik világ.
Ám Edmund, hiába jut át Lucyt követve Narniába. Szándékai, szíve nem tiszta, így hamarosan a Fehér Boszorkány csapdájába esik. A török édesség amivel Edmundot a Fehér Boszorkány megkínálja varázslatos sütemény: “aki egyszer is megkóstolta életében, mindig többet és többet kíván belőle, és ha korlátlan mennyiséget eszik valaki, végzetessé válhat.” Edmund sem tud ellenállni a kísértésnek, elárulja testvéreit, s velük együtt Aslant és Narniát. Ahogy a Fehér Boszorkány hintajában ülve tömi magába a török édességet és hányavetin válaszolgat a kérdésekre olyan, mintha a 36. zsoltárban leírtak elevenednének meg: A bűnös ember szíve mélyén ott suttog a bűn. Nem számít neki az istenfélelem, azzal hízeleg magának, hogy bűnével gyűlöletet tud szítani. Szája rontást és csalárdságot beszél, nem akar okos és jó lenni. Bár Edmund akaratlanul árulja el szeretteit, árulásának következménye van: rabszolgája lesz a Fehér Boszorkánynak, s megismerheti varázspálcáját is amely kővé változtatja áldozatait. De a Boszorkány nem elégszik meg ennyivel, hiszen tudja, hogy az áruló vére az övé, de Aslan magára vállalja a bűnös helyett az áldozatot. Aslan éjszakai lelki tusája, megcsúfolása, megveretése, megöletése majd feltámadása (a két lány van jelen, meg endül a föld, meghasad az oltár, a lányok nem akarnak hinni a szemüknek mindaddig míg Aslan meg nem szólal) pontról pontra megegyezik a Máté evangéliumában leírtakkal . Aslan Edmundnak is megbocsát , de áldozatával, csak a bűnöst mentheti meg, a vérontást nem tudja megállítani, hiszen a törvény szerint mindent vérrel tisztítanak meg, és vérontás nélkül nincs bűnbocsánat . Narnia népének, s így a gyerekeknek is hadba kell szállniuk, Peter t és Edmund vezeti a sereget, s harcuk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.
Inuk szakadtából harcolnak a fiúk, s harcolnak a narniaiak is, de Aslan segítsége nélkül nem győzhetnek. Ám feltámadása után az oroszlán nem a harcmezőre siet, hanem a Fehér Boszorkány palotájába, hogy éltre keltse azokat a szerencsétleneket, akiket a Boszorkány kővé változtatott.
"Milyen különös hely! — csodálkozott Lucy. — Állatok és emberi alakok. Mint egy szobormúzeum."
- Aslan készül valamire — súgta Lucy Susan fülébe. Valóban úgy volt Felugrott, a kőoroszlánra lehelt. Aztán ide-oda rohangált a szobrok között, … egy róka következett, mellette egy nyuszika, majd két kentaur esett az útjába.
Amikor Aslan rálehelt a kőoroszlánra, az változatlanul mereven állt. Majd vékony aranycsíkocska villant át a nyakán, aztán szétáradt, mint a papírba kapott láng. A többiek még nem mozdultak. Megrázta a sörényét, már az egész bundája is aranybarnán csillogott. Hatalmasra tárta a száját, óriásit üvöltött. A hátsó lábai is életre keltek. Emelgette a mancsait, vakarózott. Körülnézett és nyomban észrevette Aslant. Alázatosan közeledett feléje, aztán ugrándozni kezdett, láthatóan majd; kiugrott a bőréből.”
Aslan ezzel a tettével az Ezékiel-i próféciát válja be: Szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük, eltávolítom testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik , majd ezzel az új, megváltott sereggel indul a berunai ütközet színhelyére, hogy legyőzze ősi ellenségét, ki Narnia teremtése óta bitorolja trónját: A Fehér Boszorkányt.
A csata végeztével a gyermekek elnyerik a győzteseknek járó koronát , s boldogan uralkodnak Narniába mindaddig, míg újra rá nem lelnek a szekrényajtóra. Ekkor még visszatérhetnek hazájukba, de eljön majd az a nap, amikor Aslan oldalán léphetnek majd be egy újjá teremtett világba .
Derrick Bungham: Storyteller CrossWay Books, Weathon, Illinois, 1994.
A stiláris illeszkedés miatt beidézett igeszakaszoknál a Kálvin kiadó 1997. évi új fordítását használom (az Arcanum Kiadó Biblia 5.0 jelzésű számítógépes adatbázisa alapján.)
“A boszorkány, az oroszlány és a csodálatos ruhásszekrény” idézetei a Szent István társulat 1988. Évi kiadásából valók. Fordító: K. Nagy Erzsébet
Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Máté 11.25.
Máté 27, 27. – 28, 10.
Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban élnek. Hiszen a lélek törvénye, ami a Krisztus Jézusban való élet folyománya, megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől. Róm 8.1-4.
Zsid 9.22
Ef. 6. 11-12
Ez. 11.19
Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését. 2Tim. 4.7-8
És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé. Jelenések 21,1- 4
Az írónő engedélyével
INKLINGS avagy Hogyan találkozott Zsákos Bilbó Aslannal? - Írta Miklya Luzsányi Mónika
A megfilmesítés előtt a “Gyűrűk Ura” köteteit Magyarországon igen kevesen ismerték, hasonlóan a “Narnia Krónikájá”-hoz. A kritikák, rencenziók, elemzések bizonnyal rendre összevetik majd a két filmet, talán a műveket is, de azt kevesen tudják, hogy Narnia törpéi, faunjai, griffjei Zsákos Bilbó hobbitüregébol bújtak elő, s hogy a két szerző sokáig jó barátságban volt egymással.
J. R. R. Tolkien 1926. május 11.-én az oxfordi egyetem angol tanszékén tartott ülésén egy nagydarab, gyűrött figurára lett figyelmes: egy új kollégára, Clive Staples Lewisra, kit barátai haláláig csak Jacknek hívtak. Lewis középkori angol irodalmat adott elő a Magdalen Collage-ban, s kutatói ösztöndíjasként bent is lakott az egyetem épületében. Tolkien professzornak első látásra nem tetszett ez a nagy hangú, megtermett ember, ki fittyet hányt arra, hogyan is kellene egy tutornak viselkednie. Lewis hangja betöltötte a folyóst, pergo 'r'-reitől zengett az eloadóterem, s a legjobb szabású öltöny is úgy állt rajta, mintha csak vasalatlan flanel nadrágját vette volna fel.
De Lewis számára sem tűnt túl megnyerőnek Tolkien.
“Sápadt, sima, könnyű beszédű kis ember, elég lesz neki egy-két orrba verés”– az ifjú tutor naplójában így jegyezte fel első benyomásait Tolkien professzorról. Ám hamarosan kiderült Tolkien és Lewis gondolkodása, sorsa oly sok azonosságot mutat, hogy a barátságuk elkerülhetetlen.
Az árvaság meghatározta mindkettejük életét. Tolkien négy évesen veszítette el az édesapját, s még nem töltötte be a kilencet, amikor teljes árvaságra jutott. Lewis tíz éves korában, édesanyja halálával, gyakorlatilag apját is elveszítette. Albert Lewis ugyan több mint húsz évvel élte túl feleségét, ám gyermekei számára nem tudott többé lelki támaszt jelenteni, mivel depresszióját alkoholizmusba fojtotta. Gyermekként Lewis komolyan hitt abban, hogy Isten mindenható, s anyja halálakor mániákusan imádkozott csodáért. Ám Flora Lewis nem támadt fel, s ezzel Jack gyermeki hite is megrendült.
Lewis és Tolkien gyermekkorában ugyanazokért a művekért rajongott: az Arthur mondakör, George MacDonald tündérmeséi, de legfőbbképpen a germán regék, mindkét fiút ámulattal töltötték el. Lewis alig tíz évesen el is kezdett írni egy klasszikus eposzt Lokiról, a germán hitvilág gonosz istenérol, Tolkient pedig Fafnir, a nibelungok kincsét őrző sárkány képe ragadta meg.
“Rettentően vágytam a sárkányok után. Persze gyenge kis testem nem szívesen látta volna őket a szomszédságunkban. De az a világ, amelyikben akár csak képzeletben is Fafnir létezhet, veszélyei ellenére is mindennél gazdagabb, és gyönyörűbb volt számomra” – írta jóval később egy barátjának. Ez a vonzódás olyan erős volt, hogy maga is elkezdett írni egy sárkányokról szóló történetet, amit sohasem fejezett be.
Lewis viszont sokáig építgette kiterjedt fantázia birodalmát, melyet Dobozföldének nevezett. Bár a történetek szereplői (Lewis szavaival élve) “ruhás, beszélő állatok” voltak, a “Dobozföldi Krónika” mégis tudományos mű volt és nem mese. Dobozfölde történelme, geográfiája, népeinek sajátosságai, nyelve jobban érdekelte a gyerek Lewist, mint a csodák vagy a varázslat. Évekig dolgozott a “Dobozföldi Krónikán”, de később érdeklődése a klasszikus irodalom irányába fordult. Lewis úgy vélte életében már soha nem tér már vissza a ruhás állatok ideje, ezért apja halálakor családi házuk kertjében szabályos szertartás keretében el is temette azokat a relikviákat, amelyek Dobozföldéhez kötődtek. A régi otthonból csak néhány bútordarabot vitt magával oxfordi lakásába, köztük egy ruhásszekrényt, amely a gyerekszobájában állt valamikor.
Első találkozásukkor, 1926-ban még egyikőjük sem tudta kiheverni a világháború okozta sokkot. Amikor a háború után visszatértek Oxfordba (Tolkien tanársegédként, Lewis pedig mint első éves hallgató) mintha légüres térbe kerültek volna mindketten. Barátaikat elvette a háború, klubjaik, ahová szabad idejükben jártak feloszlottak, régi társaságukból nem maradt senki, akivel megoszthatták volna gondolataikat. Ez a magányosságérzés nem volt ismeretlen Lewis számára: anyja halálakor már átélte ugyanezt. Akkor megrendült a hite, most a háború értelmetlenségét látva eljutott az istentagadásig. Tolkient viszont ugyanezek az élmények (háború, barátok elvesztése) egyre inkább megerősítették római katolikus hitében.
A kezdeti távolságtartást már a legelső komolyabb beszélgetés feloldotta, hiszen kiderült mindketten rajonganak az óizlandi sagákért. Tolkien azon melegében meg is hívta Lewist abba a kis klubba, melyet akkoriban alapított egyetemi oktató kollégáinak. A coalbitterek avagy szénharapók, ahogy magukat nevezték, óizlandi regéket olvastak fel egymásnak eredeti nyelven. Az óskandináv nyelvekben Tolkien volt a legjáratosabb, így ő vezette az esteket, s a klub működése alatt elolvasták az összes skandináv sagát.
“Azok a boldog üldögélések – írta Lewis ezekről a találkozókról később – amikor papucsos lábunkat a tűz felé nyújtjuk, italunk a kezünk ügyében, és a világ, meg ami még azon túl is van kinyílik beszélgetéseink során! Senki sem felelős a másikért, mind szabad emberek és egyenrangúak vagyunk, mintha csak egyetlen órája találkoztunk volna össze, és mégis az érzések évek óta összeolvasztanak minket.”
Ám függetlenség-, a szabadságtudat ellenére Tolkien határozott felelőséget érzett fiatalabb kollégájáért. Kifejezetten bántotta Lewis istentagadása, s nagy, közös sétáik során nem egyszer felhozta az Istennel, a szentséggel való viszonyt. Lewis ekkoriban a hegeli filozófia hatására leginkább az emberi tudattól függetlenül létező Abszolútumban hitt, s el sem tudta képzelni, mi köze lehetne neki azokhoz az eseményekhez, amelyek kétezer évvel ezelőtt Jeruzsálemben játszódtak le.
Egy ilyen késő éjszakába nyúló beszélgetés során Tolkien felvetette, hogyha a skandináv mítoszok meghaló, majd feltámadó isteneinek sorsa mindig erősen hat Lewisra, akkor miért áll ellen olyan makacsul a kereszténység Istenének. A kérdés nem hagyta többé nyugton Lewist, s lassan be kellett látnia: ellenállásának legfőbb oka az, hogy valójában nem akarja elfogadni Isten hatalmát az élete fölött.
Lewis kisgyermekkorától mindennél jobban vágyott arra, hogy ne avatkozzanak bele a dolgaiba. Az angol hegeliánusok az Abszolútumot személytelennek tartották, így Lewis nyugodtan beszélhetett akár vallási értelemben is Abszolútumról, nem fenyegette az a veszély, hogy valódi kapcsolatba kell kerülnie vele.
Ebben az időszakban éppen az öröm problematikájával foglakozott. Ez a kérdés gyerekkora óta érdekelte, s az örömöt, mint kielégítetlen vágyat definiálta, mely kívánatosabb a kielégülésnél. Most azonban rá kellett jönnie, hogy a vágyódás valójában nem önmagára irányul, hanem magára a tárgyra. Eszébe jutottak élete legboldogabb pillanatai, amikor gyermekkorában kitárt szárnyú kabáttal futott az esőben, vagy amikor Homérosz sorait olvassa, mindig ugyanaz az érzés fogja el: a féktelen öröm és iszonyat, mint mikor barátjával hullámfürdőzött a donegali öbölben. A smaragdzöld, emeletmagas hullámok fülsiketítő zajjal közeledtek felé, érezte, ellepik, tajtékuk közé kapják, s mint egy tollpihét, úgy ragadják el. Tudta, hogy nincs menekvés, a tenger, a víz, a hullámverés ezerszer erősebb nála, s ő nem tehetett mást, átadta magát a tajtékzó haboknak, rántsák a mélybe, aztán emeljék fel újra meg újra. Ekkor értette meg, hogy eddigi élete során sokkal inkább vágyott arra, hogy elkerülje a fájdalmat, minthogy a valódi Örömöt megtalálja.
“A rókát kieresztették a hegeli erdőből – írja az “Öröm vonzásában” című művében a megtérése előtti időszakról – s most már a nyílt mezőn futott, sárosan, kimerülten, ebekkel a sarkában. Ekkor már csaknem mindenki (valamilyen módon) az üldözőkhöz csatlakozott: Platon, Dante, MacDonald, Herbert, Tolkien, Dyson és maga az Öröm is.”
Platon, Dante, MaCdonald, Herbert – Lewis kedvenc szerzői voltak. Platont és Dantét még középiskolás korában ismerte meg, Platon művei, Dante “Isten színjáték”-a élete végig elkísérte. Hasonló volt a viszonya George MacDonald: Phantastes című könyvével is, amely valójában nem más, mint egy allegorikus mese az igaz út keresésérol. MacDonald, ki anglikán lelkész volt, mélységesen hitt abban, hogy az emberi képzelet olyan archetipikus képeket és igazságokat őriz, amelyek a Teremtő Istentől származnak. George Herbert, a XVI-XVII. század fordulóján élt lelkipásztor verseiben azt találta meg, amit más szerzőnél soha. Lewis szerint Herbert pontosan abban a minőségben ragadta meg az életet, ahogyan nap mint nap megéljük: bukásokkal, hitharcokkal, vesztes és győztes csatákkal önmagunkkal szemben. Amikor Lewis beledöbbent abba, hogy kedvenc írói majdnem mindannyian keresztények, egy könnyed érvvel még le tudta rázni magáról a problémát:
“A keresztények tévednek ugyan, a többiek viszont unalmasak” – nyugtatta magát, ám hamarosan észre kellett vennie, hogy barátai is mind a másik oldalra álltak. Tolkien és Dyson már ismeretségük első pillanataitól elvi vitába szállt vele az Abszolútum mibenlétét illetően. Ám nem csak az Öröm, mesterei és barátai esküdtek össze ellene, hanem a józan ész is.
Lewis racionális gondolkodását az ír protestánsból ateistává lett William Kirkpatrick professzor alapozta meg, ki tanítványainak a legkisebb csúsztatásokat, logikai bukfenceket sem engedte meg. A kamasz Lewist, ki magántanítványa volt néhány évig, legkedvesebb tanítványai közé sorolta, akinél a széleskörű műveltség kristály tiszta logikával párosult, s aki képes volt a legszebb epikai műveket is a sebészorvos pontosságával boncolgatni. Lewis számára a racionális gondolkodás lételemmé vált, így nem tehette meg, hogy a Jézus-kérdést leseperje az asztalról.
“Egyszer csak megjelenik egy ember – írja később erről a témáról – , s úgy beszél, mintha Isten volna. Azt állítja, megbocsátja a bűnöket. Azt mondja, mindig is létezett. Az ígéri, hogy az idők végeztével visszajön megítélni a világot. … És itt, ezen a ponton választanunk kell. Nem mondhatjuk, hogy kész vagyok elfogadni Jézust, mint erkölcstanítót, mint nagy gondolkodót, de azt nem, hogy Istennek tartja magát. Választanunk kell, mert az az ember, aki ilyeneket állít, vagy megveszekedett bolond (és akkor milyen tanító), vagy maga az Isten Fia. Kikiálthatjuk bolondnak, leköphetjük, sot meg is ölhetjük, mint gonosz lelket. De ha elismerjük tanításai igazságát, nincs más lehetőségünk: le kell borulnunk a lába elé, hogy Istenünknek valljuk.”
Lewis számára ekkor már világossá vált, hogy Isten maga az Ész. De azt nem tudhatta, hogyha megadja magát neki, ésszerűen bánik-e majd vele. Érezte, hogy alkudozásnak, vitának helye nincs, Isten feltétel nélküli megadást kívánt tőle, gondolkodás nélküli ugrást a sötétbe.
“Követelése még csak nem is így szólt: Mindent vagy semmit. A követelés egyszerűen így hangzott: “Mindent.” Elképzelhetnek a szobámban a Magdalen Collage-ban: éjszakáról éjszakára, valahányszor egy pillantra is abba hagytam a munkát mindig ezt a kitartó, kérlelhetetlen közeledését éreztem Annak, akivel annyira komolyan kerültem a találkozást. Amitől legjobban féltem végül is bekövetkezett. 1929 tavaszán megadtam magam és elismertem, hogy Isten: Isten. Letérdeltem és imádkoztam. Azon az éjszakán talán én voltam a leglevertebb és legvonakodóbb megtérő bűnös egész Angliában.”
Lewisnak hosszú utat kellett megtennie, míg idáig eljutott, de barátai, s legfőbbképpen Tolkien folyamatosan mellette álltak, segítették, támogatták, ha megtorpanni látszott.
“Lewis barátsága sok mindenért kárpótol – írta naplójában ebben az időben Tolkien – állandó örömöt és megnyugvást jelent. Nagyon jót tett nekem, hogy ezzel az emberrel találkoztam. Becsületes, bátor, okos és hosszú zarándoklata után most végre visszatért a mi Urunkhoz.”
A közös klub, az esti beszélgetések , a sagák olvasására is egyre mélyítették kapcsolatukat. A colabitterek egészen a húszas évek végéig összejártak, ám az északi regék fogytával maga a klub megszűnt. Ekkor Lewis javaslatára egy új olvasókört hoztak létre, melynek tagjai mind keresztények voltak.
“A Sas és a Gyermek” avagy a “Bird & Baby” ahogy Tolkienék nevezték, egy kellemes kis kocsma volt Oxfordban. Az első világháború utáni sörhiány idején nemigen akadt a napnak olyan szaka, amikor üres asztalt lehetett volna itt találni. Ennek ellenére az egyetemi professzorok e szűk baráti köre minden héten megjelent, s az elegáns urak nyugodtan vártak, míg helyük nem akadt. Hosszú órákat töltöttek el így együtt egy-egy korsó barna sör mellett beszélgetve, vitatkozva a koraközépkori irodalomról vagy éppen az északi sagákról. Inklings-nek, tintanyalóknak (más fordításban sejtelmeseknek) nevezték magukat. Hét elején a Pub-ban, csütörtökén Lewis egyetemi lakásán jöttek össze.
Pontosan nem tudni mikor, valószínűleg a harmincas évek első éveiben egy ilyen esti összejövetelen Tolkien egy gyűrött papírlapot húzott elő. Egy javítandó dolgozatot, amelyre feljegyezte a “Babó” első sorait. A társaság elragadtatással hallgatta Zsákos Bilbó történetét, hiszen nem hallottak még Középföldéről soha, ám Lewisnak nem volt új ez a világ. Tolkien már megmutatta neki “Beren és Lúthien regéjét” és a “Szilmarilok”-at, s Lewis egy tréfás hangvételű levélben meg is kritizálta öreg barátja művét. Tolkien nem válaszolt Lewis kritikai megjegyzéseire, de alaposan átdolgozta mindkét írását.
Amikor Tolkien felolvasta az inklingeknek a “Babó” első fejezetét, Lewisban is megszületett a döntés, hogy nekilát a “Dobozföldi krónika” átdolgozásának. Ám hiába volt meg a fejében Dobozföldje világa, hiába tudta már gyakorlatilag magát a sztorit is, a “Narnia krónikájának” megszületésére még egy évtizedet várnia kellett.
Lewis a harmincas évek derekán apologetikai írásaival tűnt fel. Ő maga intellektuális úton, a tiszta ész logikáját követve jutott el Isten valóságáig, s úgy érezte, felelős azokért, akiket éppen intellektusuk gátol meg abban, hogy elfogadják a kereszténységet. Regényeiben, hitvédelmi írásaiban a a Kirkpatric professzortól tanult könyörtelen logikával fejti ki azokat a érveket, amelyek alapján a gondolkodó embernek be kell látnia, hogy Isten létezik, s jelenléte ma is megtapasztalható. Lewis malaszttól mentes, őszinte hangja, logikus érvei, gördülékeny stílusa, visszafogott, intelligens humora teljesen új jelenség volt a harmincas-, negyvenes évek kereszténységében. 1942-ben a BBC rádió is közvetítette Lewis előadássorozatát a fájdalom problematikájáról. A téma időzítése telitalálat volt, hiszen a háború sújtotta Angliában alig akadt olyan család, ahol ne vetődött volna fel a kérdés: “Miért? Miért engedi meg Isten a szenvedést?” Előadásaiban Lewis nem köntörfalazott, nem ájtatoskodott, nem adott könnyű feloldozást, hanem világosan kifejtette, majd a hétköznapi életgyakorlatra alkalmazta mindazt, amit a Biblia a bűnről, s ennek következményeiről tanít. A BBC adásai nyomán igen sokan megjegyezték C.S. Lewis nevét, de az igazi sikert a “Csurcsavar levelei”-nek megjelenése hozta. Ez a mű egy szellemes, sziporkázó humorral megírt, kegyetlenül őszinte vallomás, amely a keresztények gondolkodásának és életének visszásságait festi olvasói elé úgy, ahogyan azt egy ördög lát(hat)ja.
A “Csűrcsavar levelei” nemzetközi bestsellerré vált, de Tolkien képtelen volt feldolgozni barátja gyors sikerét. Már Lewis első apologetikai írását, “A zarándok visszaútjá”-t is éles kritikával illette:
“Ez valóban visszakozás – írta egy barátjának – Lewis nem az új ajtón lép be a kereszténységbe, hanem a régin: legalább is úgy értve, hogy visszatér gyermek-, és ifjú kora előítéleteihez, s valószínűleg újra északír protestáns lesz belőle”.
Mint ahogy Lewis protestáns hite, úgy Tolkien római katolikus hitgyakorlata is a gyermekkorában gyökerezett. Édesanyja, ki mélyen vallásos asszony volt, halála előtt nem sokkal az Birmingham Oratory rendház szomszédságába költözött, fiait a rendház iskolájába járatta, s gyámjukul Francis Morgan atyát jelölte meg. A gyermek Tolkien mérhetetlenül szerette gyámját, gyermekkorának legkedvesebb pillanatai az Oratory templomához kötötték, s hiába lakott hivatalosan egyik nagynénjénél, valódi otthonának az Oratory rendházát tekintette. Sohasem tudta megérteni a protestánsokat, az anglikánokra annyira haragudott, hogy még templomaik szépségében sem tudott gyönyörködni. Úgy érezte, megszentségtelenítik az épületet azzal, hogy nem a római katolikus liturgia szerint tisztelik bennük Istent. Tolkien egyedül üdvözítő egyháznak a római katolikus egyházat tekintette, s hogy Lewis az anglikán egyházhoz csatlakozott, hogy muveiben a protestáns dogmatika tanait hirdette, Tolkien viszonyrendszerében felért egy árulással.
Ráadásul ebben az időszakban csatlakozott az inklingekhez Charles Williams, ki újságíró volt, költő és teológus, ám irodalmi sikereit elsősorban misztikus krimijeivel érte el. Lewishoz régi barátság fűzte, de Tolkien sohasem tudta megkedvelni ezt a furcsa, nagyon nem oxfordi alakot.
A háborús években Tolkien gyakran felolvasott az inklingek körében a “Gyűrűk Urá”-ból, ennek hatására Lewisban egyre világosabban kezdett kikristályosodni Narnia szimbolikája.
A második világháború idején, a bombázások miatt vidékre telepítették ki a londoni gyerekeket, s Lewis is befogadott egy kislányokból álló csoportot. Míg a kislányok otthonában időztek, egyre csak azon tűnődött, hogyan lehetne nekik elmesélni mindazt, amit Jézus értük tett. Tudta, a prédikációnál jobban semmit sem unnak a gyerekek. Olyan könyvet akart hát írni, amilyet ő maga is szívesen olvasott volna gyerekkorában: nagy kalandokról, varázslatokról, a ruhás állatok harcairól, törpékről és óriásokról, meg persze a szépséges, de gonosz boszorkányról, aki bűvöletével rabságban tartja a teremtményeket. Egy klasszikus mesében, amely az áldozatvállalásról szól, életre akarta hívni azokat a MacDonald–i archetipikus képeket, amelyek kora gyermekségétől ott szunnyadtak fantáziája mélyén. Ekkor már határozottan tudta, mit akar, csak az indító kép hiányzott, hogy elkezdhesse a könyvet.
Egy napon az egyik kislány felfedezte a padláson azt a régi szekrényt, amely Lewis gyerekszobájában állt hajdanán, s ez az apró momentum elég volt ahhoz, hogy Lewis gondolatban átlépje Narnia kapuját
“Az oroszlán, a boszorkány és a csodálatos ruhásszekrény” kéziratát először természetesen Tolkien professzornak, majd az inklingeknek mutatta meg, akik nem voltak elragadtatva a műtől. Tolkien kifejezetten hibának tartotta a szinte allegorikus pontosságú bibliai megfeleltetéseket, eklektikusnak a különböző kultúrkörök regéiből előlépett lények sokaságát. Úgy vélte, egy olyan világ, ahol a görög faunok, kentaurok harcolnak griffekkel, boszorkányokkal, farkasokkal, és még ráadásul a télapó is megjelenik, túl sok a gyerekek számára.
Bár a “Ruhásszekrény” valószínűleg sohasem lesz olyan kultuszmű, mint a “Gyűrűk ura”, ítéletében Tolkien tévedett mégis, hiszen az 1950-es első megjelenés óta sok millió gyermek izgulta végig Lucy, Edmund, Susan és Peter kalandjait, s a karácsonykor bemutatott filmet is telt házak előtt vetítik. De már ez az ítélet jelezte: a két barát kezd eltávolodni egymástól. Hogy Tolkient Lewis protestáns hite, gyors sikerei, vagy a Williamsszel kötött barátsága bántotta igazán, sohasem fogjuk megtudni, de az bizonyos, hogy az ötvenes évekre kapcsolatuk meghidegült. A művek azonban túlélték alkotóikat, s tanúbizonyságot tesznek még ma is a barátság és a hit erejéről.
Az írónő engedélyével
ASLAN, JÚDA OROSZLÁNJA – Írta Miklya Luzsányi Mónika
“Az oroszlán, a boszorkány és csodálatos ruhásszekrény” karácsonykor került a mozikba a Walt Disney Pictures jóvoltából. Kicsit félve ültem be a terembe a gyerekeimmel, emlékezvén a Gyűrűk Ura mozifilmjére, melyből oly sok tartalmas részt kivágni. Az ispotályról, király gyógyító kezéről vagy a helytartó árulásáról szóló jelenetek természetesen nem végezték a kukában: megnézheti bárki, ha megveszi jó pénzért DVD-n a “bővitett”, rendezői változatot is.
Tehát voltak félelmei, ráadásul a fiam még a bemutató előtt letöltötte a netről a film játékverzióját: tökéletes 3D-technika, gyerekek nyakába hulló bombák, szétvert lakás, majd kardvágások, karateütések, akciósorok a javából, hitről szó sem esik, Aslan feltámadása bevágott filmjelent csupán. Azután kezembe került az egyik gyerekirodalmi lap, ahol arról olvastam, hogy ennek az izgalmas, fantasztikus regényfolyamnak ráadásul lehetséges egy keresztény olvasata is, az internetes portálokon elszórtan felütötte fejét a vita arról, hogy demokratikus jogállamban megengedhető-e a gyermekek ideológiai manipulálása a médián keresztül, tekinthető-e erőszakos térítésnek C. S. Lewis könyvének megfilmesítése.
Lewis hét kötetes meseregénye Magyarországon annak ellenére is csak a szűken vett keresztény körökben volt eddig ismert, hogy a világon már több millió gyermek és felnőtt izgulta végig Lucy, Edmund, Susan és Peter kalandjait. Ám a film, s a nyomában toluló médiaipari termékek hatására hamarosan nálunk is ismertté lesz, s egyre többször vetődik majd fel a kérdés: keresztény mű-e Nanria-krónikája, s ha igen, akkor “mennyire”.
Erre a kérdésre maga Lewis adta meg a választ egyik gyermekolvasójának írott levelében.
Magdalene College
Cambridge
1961. március 5.
Kedves Ann!
Amit Aslan értett az alatt, mikor azt mondta, meghalt, bizonyos értelemben elég egyszerű. Olvasd el a könyvsorozat egy korábbi tagját, melynek Az oroszlán a boszorkány és a csodálatos ruhásszekrény a címe, és meglátod, hogyan ölte meg őt a Fehér Boszorkány és hogyan támadt fel mégis újra. Ha elolvastad, azt hiszem, látni fogod, hogy van egy mélyebb jelentés is mindemögött. Az egész Narnia-i történet a Krisztusról szól. Felteszem magamnak a kérdést: “Tegyük fel, hogy volt egy olyan hely, mint Narnia és hogy (mint a mi világunk) elromlott, és mondjuk Jézus el akart menni oda, hogy megmentse (ahogyan a miénkkel tette), vajon mi történhetett volna?" A történetek a válaszaim.
Miután Narnia a Beszélő Állatok hazája, azt hiszem, hogy egy Beszélő Állattá változna, ahogyan itt, a Földön emberré lett. Úgy festettem le ott, mint oroszlánt, miután (1) ő az állatok királya, (2) Krisztust a Biblia úgy említi, mint “Júda oroszlánja”, (3) furcsa álmaim voltak oroszlánokkal, mikor dolgozni kezdtem a könyvön. A teljes sorozat a következőképpen néz ki:
A Varázsló unokaöccse leírja a teremtést és azt, hogyan jut be a gonosz Narniába.
Az oroszlán, a boszorkány és a csodálatos ruhásszekrény a keresztre feszítést és a feltámadást beszéli el.
A Caspian herceg az igaz vallás visszaállításáról szól a romlottság után.
A Ló és kis gazdája egy pogány ember elhívását és megtérését beszéli el.
A Utazás a tengeri cirkálón a lelki életet mutatja be.
(különösen Reepcheepben)
Az Ezüst trón a sötétség erői ellen folytatott harcról szól.
Az Utolsó ütközet az Antikrisztus eljövetelét, a világvégét, a végítéletet írja le.
Minden tiszta?
Üdvözlettel:
C. S. Lewis
Mint Lewis a fent idézett levélben maga írja “ Az oroszlán, a boszorkány és a csodálatos ruhásszekrény” exegetikai alapja Jézus váltásága, mint a legteljesebb áldozta (Zsid. 10, 6-18) , a passió és a feltámadás (Máté 27, 27. – 28, 10.), de ismervén a szerző teológiai jártasságát, következetes gondolkodását nyugodtan állíthatjuk, hogy mű minden eleme, az események fordulatai is bibliai alapozottsággal bírnak. Ezen a helyen nincs rá mód, hogy minden egyes párhuzamot végigelemezzünk, elégedjünk meg annyival, hogy megemlítünk néhány lényeges analógiát.
Az történet kezdetén a testvéreket Lucyt, Edmundot, Susant és Petert a londoni bombázások elől egy vidéki kúriába menekítik, egy olyan házba, “amit tökéletesen szinte sosem ismerhet meg az ember. Hogy miért? Mert a legaprólékosabb vizsgálódás után is marad egy-két feltáratlan helyiség, benyíló, lépcső — és nem is sorolom tovább!) A felfedező út elkezdődött. Az első néhány ajtó üres szobákba nyílt, amin egyáltalán nem lepődtek meg. Nemsokára egy olyan helyiségbe jutottak, ami inkább egy hosszú terem volt, tele ablakokkal, a falakon fegyvergyűjtemény pompázott. Egy másik szobában minden csupa zöld volt. Magányos hárfa állt a sarokban. Aztán következett három lépcső lefelé, öt felfelé, majd egy pici emeleti előszoba, aztán megint egy ajtó, ami egy erkélyre nyílt A gyerekek egymás után nyitogattak be az emeleti szobákba is, ahol hosszú polcokon vastag, régi könyvek zsúfolódtak. Némelyik terjedelmesebb volt, mint a templomokban az ősrégi Bibliák. Végül bekukucskáltak egy üres szobába, aminek egyik sarkában régi, kopott ruhásszekrényt pillantottak meg. Egyik ajtaja üvegezett volt.
"Semmi izgalmas! — sóhajtott fel Peter, és kitrappolt a szobából."
Később mindannyian rájönnek, hogy a ház legizgalmasabb pontja éppen a szekrény, hiszen az nem más, mint egy átjáró egy másik világba, amit úgy hívnak: Narnia.
Ha végigolvassuk Lewis leírását a házról, teljesen világos, hogy már itt elkezdődik a mese, hiszen a valóságban nem létezik, nem létezhet akkora ház, amit ne lehetne kiismerni, melynek minden szobája új és új titkot rejt. De nem csupán a mese logikájába illik bele ez a kép. Hiszen maga a Szentírás is egy ilyen csodálatos ház, minden könyve, minden fejezete új és új csodát rejt, s az aki nyitott szívvel olvassa megleli benne az ajtót is, amely egy másik világba vezet. Ám ebbe a világba nem lehet, csak úgy betörni, tiszta, gyermeki lélekkel kell kinyitni az ajtaját : Lucy testvérei első kísérletükkor azért nem jutottak át Narniába, mert nem hittek abban, hogy a szekrény mögött valóban létezik egy másik világ.
Ám Edmund, hiába jut át Lucyt követve Narniába. Szándékai, szíve nem tiszta, így hamarosan a Fehér Boszorkány csapdájába esik. A török édesség amivel Edmundot a Fehér Boszorkány megkínálja varázslatos sütemény: “aki egyszer is megkóstolta életében, mindig többet és többet kíván belőle, és ha korlátlan mennyiséget eszik valaki, végzetessé válhat.” Edmund sem tud ellenállni a kísértésnek, elárulja testvéreit, s velük együtt Aslant és Narniát. Ahogy a Fehér Boszorkány hintajában ülve tömi magába a török édességet és hányavetin válaszolgat a kérdésekre olyan, mintha a 36. zsoltárban leírtak elevenednének meg: A bűnös ember szíve mélyén ott suttog a bűn. Nem számít neki az istenfélelem, azzal hízeleg magának, hogy bűnével gyűlöletet tud szítani. Szája rontást és csalárdságot beszél, nem akar okos és jó lenni. Bár Edmund akaratlanul árulja el szeretteit, árulásának következménye van: rabszolgája lesz a Fehér Boszorkánynak, s megismerheti varázspálcáját is amely kővé változtatja áldozatait. De a Boszorkány nem elégszik meg ennyivel, hiszen tudja, hogy az áruló vére az övé, de Aslan magára vállalja a bűnös helyett az áldozatot. Aslan éjszakai lelki tusája, megcsúfolása, megveretése, megöletése majd feltámadása (a két lány van jelen, meg endül a föld, meghasad az oltár, a lányok nem akarnak hinni a szemüknek mindaddig míg Aslan meg nem szólal) pontról pontra megegyezik a Máté evangéliumában leírtakkal . Aslan Edmundnak is megbocsát , de áldozatával, csak a bűnöst mentheti meg, a vérontást nem tudja megállítani, hiszen a törvény szerint mindent vérrel tisztítanak meg, és vérontás nélkül nincs bűnbocsánat . Narnia népének, s így a gyerekeknek is hadba kell szállniuk, Peter t és Edmund vezeti a sereget, s harcuk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.
Inuk szakadtából harcolnak a fiúk, s harcolnak a narniaiak is, de Aslan segítsége nélkül nem győzhetnek. Ám feltámadása után az oroszlán nem a harcmezőre siet, hanem a Fehér Boszorkány palotájába, hogy éltre keltse azokat a szerencsétleneket, akiket a Boszorkány kővé változtatott.
"Milyen különös hely! — csodálkozott Lucy. — Állatok és emberi alakok. Mint egy szobormúzeum."
- Aslan készül valamire — súgta Lucy Susan fülébe. Valóban úgy volt Felugrott, a kőoroszlánra lehelt. Aztán ide-oda rohangált a szobrok között, … egy róka következett, mellette egy nyuszika, majd két kentaur esett az útjába.
Amikor Aslan rálehelt a kőoroszlánra, az változatlanul mereven állt. Majd vékony aranycsíkocska villant át a nyakán, aztán szétáradt, mint a papírba kapott láng. A többiek még nem mozdultak. Megrázta a sörényét, már az egész bundája is aranybarnán csillogott. Hatalmasra tárta a száját, óriásit üvöltött. A hátsó lábai is életre keltek. Emelgette a mancsait, vakarózott. Körülnézett és nyomban észrevette Aslant. Alázatosan közeledett feléje, aztán ugrándozni kezdett, láthatóan majd; kiugrott a bőréből.”
Aslan ezzel a tettével az Ezékiel-i próféciát válja be: Szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük, eltávolítom testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik , majd ezzel az új, megváltott sereggel indul a berunai ütközet színhelyére, hogy legyőzze ősi ellenségét, ki Narnia teremtése óta bitorolja trónját: A Fehér Boszorkányt.
A csata végeztével a gyermekek elnyerik a győzteseknek járó koronát , s boldogan uralkodnak Narniába mindaddig, míg újra rá nem lelnek a szekrényajtóra. Ekkor még visszatérhetnek hazájukba, de eljön majd az a nap, amikor Aslan oldalán léphetnek majd be egy újjá teremtett világba .
Derrick Bungham: Storyteller CrossWay Books, Weathon, Illinois, 1994.
A stiláris illeszkedés miatt beidézett igeszakaszoknál a Kálvin kiadó 1997. évi új fordítását használom (az Arcanum Kiadó Biblia 5.0 jelzésű számítógépes adatbázisa alapján.)
“A boszorkány, az oroszlány és a csodálatos ruhásszekrény” idézetei a Szent István társulat 1988. Évi kiadásából valók. Fordító: K. Nagy Erzsébet
Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Máté 11.25.
Máté 27, 27. – 28, 10.
Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban élnek. Hiszen a lélek törvénye, ami a Krisztus Jézusban való élet folyománya, megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől. Róm 8.1-4.
Zsid 9.22
Ef. 6. 11-12
Ez. 11.19
Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését. 2Tim. 4.7-8
És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé. Jelenések 21,1- 4
Az írónő engedélyével
